Holtak Naplója
Mammut 2008.04.26. 15:03
George A. Romero’s Diary of The Dead
Már túlvagyok jó pár horroron, nem egy zombi témájún is, de az esetek igen nagy százalékában maximum a pure fun értékük miatt nézem őket. Romero filmjei viszont azok, melyeken félni is tudok. Eszem ágában sem lenne röhögni az ijesztő és hiábavaló jövőképet felvázoló jelenetsorokon, szorongok, egyfolytában az a gondolat kerít hatalmába, hogy mi a fenéhez kezdenék ilyen esetben. Természetesen kb. semmihez, de a többi zombifilm után ilyen dolgok meg sem fordulnak a fejemben.
Úgy sejtem, nem kell bemutatnom Romero munkásságát, az a fajta rendező, aki igazán ért hozzá, hogy úgy mutassa be a világvége borzalmas képsorait, hogy azok tényleg rettenetesek legyenek. Mert nem elegendőek a lassan, de biztosan közeledő zombik sokkoló képsorai, de folyton emlékeztet minket arra is, hogy nem csak tőlük kell félnünk. Mint ahogy az eddigi filmjei is, ez is kritikus szemmel nézi az emberi fajt és gondolkodásmódot, sőt, mivel a kézikamera még reálisabban mutatja be az egészet, talán itt az eddigieknél is nagyobb társadalomkritikát kapunk a képünkbe.
Persze itt is van hősünk, kellenek a hősök, szükségünk van rájuk, egyszerűen kell valami kapaszkodópont, egy röpke fénysugár a reménytelenség közepette. Ezt a szerepet hivatott betölteni a maga módján Jason Creed, aki éppen egy horrort forgatott a filmszakos barátaival, amikor az egész világ a feje tetejére állt. A haditudósítók nyomdokain járva igyekszik kézikamerájával minden mozzanatot rögzíteni, azzal az eltántoríthatatlan céllal, hogy az emberek láthassák a tényleges igazságot, ne csak a médiák haszontalan, elferdített, vágott képsorait, hogy az embereknek esélyük legyen elkerülni mindazon hibákat, melyeket ők elkövettek. Kevés kivételtől eltekintve az ő kameráján keresztül nézhetjük végig a filmet. Ügyesen volt megoldva, ráadásul még csak nem is zavart, pedig én aztán ki tudok készülni a kamera rángatásától.
A szereplők hozták a kellő játékot a tanácstalanság, kilátástalanság és a félelem vegyes érzéseivel küszködő karakterek megformálásához. Sokan utálják a film alatti narrátorokat, nekem nincs különösebb bajom velük, maximum ha túlzásba viszik, itt nem ez volt a helyzet, szépen illett a stílushoz, egy kicsit dokumentumfilm jellegűvé tette, és ugyan nem szeretem a műfajt, de mint mondtam, még a számomra elfogadható mértékeken belül volt, így nincs okom a panaszra.
Romero kicsit visszakacsint az előző részekre is, és maradt némi fekete humora az ötödikre is. Van jó pár remek pillanata, de közel sem a gore került középpontba, hanem inkább a nem ritkán önös érdekeiket néző, sekélyes karakterek. Akik végeláthatatlan vérengzésre vágynak, vagy akiknek a Holtak hajnalából a remake volt az igazi, amondó vagyok, alapban hozzá se kezdjenek.
Nekem eddig mind a négy rész tetszett, mindegyik valahogy más volt, és az ötödik rész is hozta a maga saját, egyedi stílusát és mondanivalóját. Míg az előző részek inkább a történések közepette játszódtak, itt a legelső perceket láthatjuk, amolyan így kezdődött érzetet keltett bennem. Méltán kijár neki az idei első 10-es pontom, és megy a többi mellé a polcra, ahogy megjelenik.
|